Vörösmarty Mihály a XVIII. század legvégén született, akkor, amikor Magyarországon még alig volt valami jele annak a nagy társadalmi átalakulásnak, amely szerencsésebb sorsú országokban már lezajlott, nemzeti függetlenségünk inkább csak névleg maradt meg, kulturális életünket néhány jelentős tudós és művész egymástól elszigetelt munkássága jelentette mindössze.
Ennek a hallatlan fejlődésnek volt egyik mozgatója, aktív közreműködője a Szózat szerzője.
Ha névadó költőnkről akarunk szólni, nehéz tárgyilagosnak maradni, mert önkéntelenül is elragadja az embert a lelkesedés, mikor egy nagyszerű kor kimagasló alakjáról foglalja össze gondolatait. Lukácsy Sándor irodalomtörténész méltó emléket állít a költő személyének és munkásságának:
Költészete maga a határtalanság. “Minden országot” bejárt o, “minden messze tartományt”: megmerült a romantika legmélyebb vizében, és düreri karcban örökítette meg a puszta csárdát; merengve hajolt a méhecske parányi teteme fölé és farkasszemet nézett a nemzethalál víziójával; megízlelte a szerelem kínjait és értője volt a jobbágyság panaszának; bebolyongta Rom isten sívó téreit, Délsziget illatos virányát, s dohogva meg-megállt csúnyácska hazája dágványos útjain. Képzelete – talán a legkülönösebb fantázia a világirodalomban – nem ismert korlátokat: akadály nélkül siklott a legkisebbtől a legnagyobbig, a legközelebbitől a legnagyobb messzeségig és vissza; az úri hölgy kisujjnyi hajfürtjében meglátta a “tengervészes éj”-t, a zivatar tomboló színjátékának háttere előtt a “földet korholgatva” röpülő fecskét; tekintete, mely egész életében csak a biedermeier Pest egy-két emeletes házait látta, felfogta az emberfejekkel labdázó vészt, s a bánatában megbőszült Isten bosszú látomásait.
Hexametereinek mértéke csillaglépték; önvizsgálatának, erkölcsi ítéleteinek maga választotta mércéje a hazafias szolgálat. “Önzetlen áldozat volt tiszta élete”: a szavak, melyekkel egyik nemes kortársát jellemezte, reá magára illenek a legjobban. Mint Krisztus az áldozati kenyérben: önmagát osztotta szét cselekedeteiben, munkájában önmagát sokszorozta meg a költő. A reformkor sokféle alkotásainak szinte valamennyijén rajta hagyta a keze nyomát. Nemzeti serkentő eposz vagy elemi iskolai tankönyv, egysoros epigramma Széchenyi lófuttatásainak díjserlegére vagy ünnepi felavató darab a főváros első színházának megnyitására: nem válogatott a kis és nagy feladatok között. Népdalgyűjtés, szótárkészítés, népkönyvkiadás, helyesírási reform, új szavak alkotása, lapszerkesztés, szoborállítás, írói szövetkezet alapítása, védegyleti tanácskozás, politikai agitáció, forradalmi kiáltvány szövegezése: semmi sem történhetett részvétele nélkül. Örvények fölött barangoló kedélyének a tevékeny, szolgáló élet öntudata adott szilárdságot és csak azért-is vigasztalást, s a “végtelen álmú halál”, mely gyakran előgomolyog verseiben, ezért nem maradt számára csüggesztő rémkép: hitte, hogy a hasznos életet nem törli el nyomtalanul a halál, s a hazafinak “ragyognak tettei arany gyümölcs gyanánt”.
Ifjúkorának számos éveit a nemzeti hőskor képeinek megalkotására szánta: Fegyverzörgető hősöket – Árpádot, Lászlót, Búvár Kundot, egri Dobót – idézett, hogy megteremtse azt a példacsarnokot, mely mint a Mucius Scaevolák és Horatius Coclesek emlékezete Róma nagyságának, jövendő magyar századoknak szolgáljon erkölcsi erőforrásul. Mire pályája végére ért, már megfakult ez a mitológia, mert új támadt helyette: a reformkor liviusi nemzedéke; Kölcsey, Kossuth, Bajza, Petőfi oldalán ő maga, Vörösmarty vált nemzete fényes mitológiájává. S ez több, mint amit boldogabb napok, tragédiátlan élet adhattak volna.
Users Today : 5